Mihályi Péter Magyar egészségügy 2016 (ÉS, 2016/7., febr. 19.) című írása kapcsán szeretném véleményemet kifejteni:

A gyógyítás szakmai színvonala elsősorban a gyógyszereken múlik, másodsorban az orvos szaktudáson

1. Ezt írja: „A gyógyítás szakmai színvonala elsősorban a gyógyszereken múlik, másodsorban az orvos szaktudáson”. Talán érdemes felidéznünk a gyógyítás folyamatát: első a diagnózis, melyet a terápia követ. Szaktudás nélkül pedig nem lehet felállítani diagnózist, illetve ha nincs diagnózis, akkor gyógyszert sem lehet adni. Tehát helyesen: a gyógyítás szakmai színvonala elsősorban az orvosi szaktudáson, a diagnosztikán múlik. Mivel a diagnosztikus lehetőségek némileg korlátozottak a budapesti kórházakban (vezető budapesti kórházakban és klinikákon – egészségügyi szakpolitikától, kormányzatoktól függetlenül – a műszerek amortizációja 30–70 százalék, ami nem közgazdaságilag értendő, hanem úgy, hogy elavultak, korszerűtlenek), ezért csak részben fogadható el a szerző állítása, miszerint „egy budapesti kórházban mindannyian nagyjából olyan szakmai szintű ellátást kapunk, mint egy bécsi kórházban”, mégpedig ezen  a világszerte elismert magyar orvosi szaktudás értendő.

A rendszerváltozás óta Magyarországon minden gyógyszer hozzáférhető, az orvosok pedig a szaklapokon és a konferenciákon keresztül lényegében ingyen hozzájutnak a legfrissebb tudáshoz.

2. A következőkben ez szerepel: „A rendszerváltozás óta Magyarországon minden gyógyszer hozzáférhető, az orvosok pedig a szaklapokon és a konferenciákon keresztül lényegében ingyen hozzájutnak a legfrissebb tudáshoz.”Közismert, hogy számos gyógyszer (pl. antibiotikumok, daganatellenes szerek, daganatok genetikai alapú individuális kezelése) és gyógyeljárás (a legkorszerűbb, felszívódó, érbe ültethető sztentek, a gammakéses vagy robotműtétek) nem vagy kevéssé hozzáférhetőek. NB. jól ismert, az orvosi tudásnak csak részben forrásai a gyógyszergyárak által különböző mértékben befolyásolt szaklapi írások és konferenciák, jelentősebb ezen a területen az internetes szakirodalom tanulmányozása. A legjelentősebb azonban az a napi orvosi gyakorlat, melyben megmérettetik a gyógyszer valódi hatékonysága (arról nem is beszélve, hogy nem mindig a legfrissebb a legjobb, számos új gyógyszert kellett visszavonni, amely nem állta ki a gyakorlat próbáját), ez megint az orvosi szaktudás elsődlegességét indokolja. Érdemes utánanézni: a szaklapok és a konferenciák nem ingyenesek. Az európai orvosi társaságok konferenciáinak részvételi díja (szállással és utazással) eléri egy fiatal magyar orvos egyhavi fizetését. Sok internetes hozzáférésért szintén pénzt kérnek.

Gazdaságunk fejlettségéhez képest kifejezetten sok gyógyszert fogyasztunk, kb. annyit, mint Ausztria, többet, mint akármelyik skandináv ország vagy Hollandia.

3. Ugyanakkor a gyógyszerekkel szemben az orvosi szaktudás primátusát erősíti meg a következő kijelentése: „Gazdaságunk fejlettségéhez képest kifejezetten sok gyógyszert fogyasztunk, kb. annyit, mint Ausztria, többet, mint akármelyik skandináv ország vagy Hollandia.” Ha és amennyiben a gyógyítás szakmai színvonala a gyógyszereken múlna, akkor a gyógyítás hatékonyságában már rég leköröztük volna az említett országokat (itt ajánlom a gyógyítás hatékonyságáról szól statisztikák összevetését).

A teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott orvosi bérek átlaga 507 352 Ft – amiben benne van az ügyeleti díj, túlmunka.

4. „…A teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazott orvosi bérek átlaga 507 352 Ft – amiben benne van az ügyeleti díj, túlmunka.” Ez még túlmunkával is nonszensz, ha így lenne, akkor ennek mindenki örülne: kórházi osztályvezető főorvos, adjunktus, segédorvos, szakorvos, rezidens, szakrendelői szakorvos, klinikai egyetemi tanár, egyetemi docens, egyetemi tanársegéd egyaránt… Megkérdeztem ilyen munkakörű alkalmazott orvos kollégáimat: 250–400 ezer Ft közötti bruttó fizetésekről számoltak be, melyek nettója 163–262 ezer Ft (túlmunkával, ügyelettel). Ide kívánkozna az a bizonyos, Churchillnek tulajdonított, közismert mondás a statisztikákról…

5. A szerző által „nagy tekintélyűnek” minősített főorvosok, a szakmai kollégiumok keretében nem amerikai sztenderdeket írattak be a jogszabályba minimumfeltételekként (ez elsősorban a műszerezettségre vonatkozik), hanem az Európában érvényes szakmai minimumokat. Éspedig – függetlenül attól, hogy bármelyik kormányzat is megvalósítja-e (még eddig egyiknek sem sikerült) – azért, mert ezek biztosítják a megfelelő szintű diagnosztikán alapuló orvosszakmai ellátást.

Nincsen más út, mint visszatérés ahhoz a koncepciózus és bátor szakpolitikához, melyet Molnár Lajos és Horváth Ágnes elkezdett

6. Amikor azt írja, „nincsen más út, mint visszatérés ahhoz a koncepciózus és bátor szakpolitikához, melyet Molnár Lajos és Horváth Ágnes elkezdett”, érdemes felidéznünk, hogy ahhoz kapcsolódóan, mondhatni annak következtében több (csekély publicitású, visszhangot alig kapó) haláleset is volt: például az OPNI bezárása miatt, valamint a megszüntetett csepeli kórház hiányában több beteg nem jutott el időben a távolabbi, gyógyításra kijelölt kórházba.

Végezetül: egy dologban egyetértek a szerzővel: az egészségügy nem omlik össze, mert a benne dolgozók gyógyítás iránti elkötelezettsége és szaktudása az a gyógyszer, amelyik ezt megakadályozza. Maradtunk orvosok ugyanis még néhány tízezren itthon, mondhatni talán „kalandvágyból”.